ReDanceHall Tánciskola

Egy kis tánctörténet

Cha-Cha-Cha

A versenytáncok latin-amerikai ágát bõvíti. A tánc az afrokubán zene fejlõdésének legújabb jelenségei, közé tartozik, és éppúgy, mint a Mambo, elõször zenei forma volt.
Mesterségesen alkotott tánc, a Rumbának és a Mambonak egy változata. Viszonylag gyors, kis teret betöltõ, rendkívül ötletdús és játékos hangvételû. Megalkotója Enrique Jorrin egy havannai zenész, aki 1953-ban a túl gyorsan játszott Mamboból - melynek nem volt igazán sikere - fejlesztette ki a lassúbb Mambo-Cha-Cha-Cha-t. New York Cityben a Broadway-n a Palládiumot jelölik a Cha-Cha-Cha szülõhelyeként.

A Cha-Cha-Cha szó a zene ritmikus részének tekinthetõ, - mint a triola - melyet a zenészek érthetõen, világosan "kifejeznek" és a táncosok három kis lépéssel interpretálnak.

A Chasse-k a Cha-Cha-Cha-ban azon három lépésnek egymásutániságából jönnek létre, melyeket az alapformában táncolunk. Ügyelünk arra, hogy a lépés nagysága nem lépheti túl a saját csípõszélességet. A Chasse-kat táncolhatjuk fordulással vagy a nélkül, elõre, hátra, oldalra vagy helyben. A tánc közbeni csípõmozgás a nyújtott lábra való súlyáthelyezés következménye. Fontos, hogy ne tegyünk tudatos "mû-csípõlendítést", mert ez kevésbé elegáns. A természetes csípõmozgások ellenben sohasem tûnnek túlzottnak.

A magával ragadó kubai zene, illetve tánc elõször Észak-Amerikát hódította meg, ahol 1954-tõl a legkedveltebb divattánc lett. Ugyanakkor Európa is nyitott volt a latin-amerikai eredetû tánc és zene iránt, s hirtelen több országban is népszerû lett a Cha-Cha-Cha (pl. Németországban, 1957-ben Gerd és Traute Hadrich mutatta be elõször a táncot a Német Tánctanárok Egyesületének kongresszusán). A tiszta, világos ritmussal és a variációgazdag, vidám figurákkal e tánc gyors áttörést hozott.

Jellegzetessége, hogy majdnem minden alapfigurája átvihetõ a Rumbába is. Közben persze ügyelni kell arra is, hogy az átvitt figurák interpretálása mindig megfeleljen az adott tánc karakterének. A tánc alatt a párok szabadnak érzik magukat, jókedv és az egymástól való elragadtatás jellemzi õket. Magabiztosak, egy kicsit játszanak a partnerrel, de ugyanakkor a közönséggel is.

A Cha-Cha-Cha-t is, mint mindegyik latin-amerikai táncot 1961-ben vették fel a versenytáncok közé. Azóta is a latin versenyek egyik közkedvelt tánca. A zene gyors, szemtelen, temperamentumos, kacér és szaggatott. Érdekessége, hogy rendkívül sok disco zenére lehet Cha-Cha-Cha-t táncolni.

Zenei ütem: 4/4-es.
Tempó: tudásszint szerint lehet 32-34 ütem/perc. A versenyeken 32 ütem/perc az elõírt.
Ritmus: 2-3-4-és-1, 2-3-cha-cha-cha.

Samba

Eredetileg több táncforma gyûjtõneve, melyeket az elmúlt évszázadokban az afrikai néger rabszolgák vittek magukkal Kongóból, Szudánból és Angolából új hazájukba, Brazíliába. Abban az idõben ez igen népszerû táncfajta volt, melyet "Semba"-nak hívtak, ami a tipikus csípõmozgásokat jelölte. A bantu népeknél az extázis, a mámorító tánc állt a középpontban, ami kultikus ünnepségeik jellegzetessége volt. Az afrikai tánckultúra a brazil partvidéken is elterjedt, s a táncnak Rio, Sao Paulo, Pernambuco, Bahia és Maranhao is otthont adott.

Mindemellett a körtánc is kedvelt volt, melynek középpontjában egy szólótáncos vagy egy pár is táncolt. A brazilok ezeket, a táncokat Batuque, Lundu vagy Samba névvel jelölték, s mozgást illetve ünnepséget jelentettek. A legnépszerûbb körtánc a "Samba de moro" volt, melyet már a modern Samba elõdjének tekinthetünk. A Sambazene az õsi Afrika kultikus zenéjébõl származtatható. Fõ hangszerei (dobok, harangok) fõként afrikai eredetûek. A gyors, élénk zene ösztönözte a táncos mozgást. A párok nemcsak a továbbhaladásra ügyelnek tánc közben, hanem az ún. Bounce-mozgások életre, keltésére is. Ez a mozgás a boka és a térd segítségével jön létre.

Ma a Samba uralja a brazil zenei életet. A híres karnevál alkalmából évente új Samba melódiák születnek. Persze a karnevál nekünk magyaroknak kicsit drága mulatság, de az ilyenkor Rión uralkodó hangulat káprázatos. Sajnos egy-egy ilyen rendezvény évente egy-két halálos áldozatot is követel. Mikor a több százezres tömegbõl álló menet elindul, kõ kövön nem marad, s az emberek gyakran egymást is eltapossák. Viszont a "díszlet" lélegzetelállító. A gyönyörû táj több filmnek adott már otthont.

Afrikai és portugál keverékként került 1910-ben Brazíliából Európába a maxixe, amely egy szoros párostánc volt; azonban nem aratott fényes sikert. A versenyprogramokban, 1924-ben és '25-ben merült fel újra ez a brazil tánc Samba néven. Csak a II. világháború után tartozott a Samba a tánczenekarok állandó mûsorához. 1948-49-ben egy jelentõsen leegyszerûsített formája lett népszerû. A tánciskolák sikerrel vették fel programjukba a Sambát, ahol fõként a haladó szinten kezdték tanulni a táncosok.

A Samba könnyedségével és gondtalanságával kivívta megérdemelt helyét a táncparketten. Jellegzetessége, hogy a párok hullámmozgással haladnak a teremben. A versenyzõk ezt a mozdulatot a medence elõre- és hátralendítésével valósítják meg. Az európai Sambába az afrikai mozgáselemek is bekerültek. A táncban gyakran szerepelnek ringó lépések, volta-forgások, "hordók", promenádfutások.

A tánc zenéje: közepesen gyors, könnyed.
Zenei üteme: 2/4-es.
Tempó: tudásszint szerint 48-56 ütem/perc lehetséges, versenyen 54 ütem/perc.

Rumba

Több kubai páros tánc gyûjtõneve. A rumba szó már régóta ismeretes, jelentése "ünnep" vagy "tánc". A táncban lírai mozdulatok keverednek erotikus elemekkel. Ami a zenét illeti, gazdag afrokubai ritmusok jellemzik. Két tánc fejlõdött ki ezekbõl, a ritmusokból: a XIX. században a Habanéra és a XX. században a Modern Rumba, melyek egymással szoros rokonságban vannak. A zenét vagy lassan játszották, mint késõbb az Európában népszerû Rumba-Bolerót, vagy gyorsabb tempóban, mint a Rumba-Guarachat-t és a "Kubai Rumbát".

A tánc New Yorkon keresztül került át Európába 1930-ban. A "The peanut wendor" volt az elsõ rumbasláger, mely a világot is meghódította. Az elsõ koreográfiát az angolok dolgozták ki, melyet a franciák és a németek is átvettek. A Rumba az 1931 és 1933 közötti idõszakban nem érvényesült igazán, mivel a legtöbben nem tudták, hogy hogyan kell táncolni. Leginkább Foxtrott-lépéseket táncoltak és hozzá csípõmozgást. Új lendületet 1945 után kapott a franciáknak köszönhetõen. Velük párhuzamosan az angolok is foglalkoztak a Rumbával. A két "rumbaháborúban" (1956-58 és 1961-63) a Rumba-technika szabványosításáról vitatkoztak. A "Cuban style" - amit az Angliában élõ francia Pierre a Mamboból fejlesztett ki - vetélkedett a "Square Rumba"-val, a lassú Rumba-Boleróval, amelyet Franciaországban Lucien David alkotott meg. A "rumbaháború" azzal fejezõdött be, hogy egy nemzetközi bizottság eldöntötte, hogy a Rumbát két különbözõ alaplépésre lehet felépíteni. Végül a "Cuban style" terjedt el, mivel csaknem minden versenypár ezt a szisztémát használta. Ma a tánciskolák is erre a szisztémára építenek.

A táncot az erotikus játék, az izzó szerelmi versengés jellemzi. Sok figurában a nõies csábítómûvészet is megmutatkozik. A nemek párbeszédében a nõ ingadozik az odaadás és az elutasítás között, a férfi a vonzódás és a függetlenség között. Ennek fontos kifejezõeszközei a csípõ- és medencemozgások. A XIX. századi leírásokban szenvedélyes, csábító táncként említik, melyben a nõ arra törekszik, hogy a férfit kihívó csípõmozgásával elcsábítsa. A csípõmozgások a Rumba tipikus elemei. Ezek a nyújtott lábra való súlyáthelyezés eredményeképpen jönnek létre. Fontos, hogy ne tegyünk tudatosan "mû csípõlendítést", ami kevésbé elegáns. A természetes csípõmozgások sohasem tûnnek túlzottnak. Az esztétikus, szép tánc érdekében különbözõ jazz-elemeket is átvettek a Rumbába.

A Rumbát 1964-ben sikerült a versenyek alapanyagaként elismertetni. Azóta a latin táncversenyek nélkülözhetetlen programja.

Zenéje: lágy, kellemes, lassú, szinkópált, visszafogott, tartózkodó. A klasszikus tánczenén kívül néhány pop-zenére is lehet Rumba lépéseket táncolni.
Zenei üteme: 4/4-es.
Tempó: tudásszint szerint 28-31 ütem/perc
Versenyen 28 ütem/perc

Paso Doble

eredetét tekintve spanyol tánc, melyet a spanyol mars zenére táncolnak. Spanyolországban-önmagában nem látható a táncparketten, vagy ha igen, akkor egy önállósult változatban a színpadon. A húszas években már ismerték és bikaviadal-pantomimnak nevezték. Mai formáját Franciaországban alkották meg, ahol eleinte fõleg táncmûvészek táncolták, mielõtt show- és késõbb versenytáncként a tánctanárok felfedezték volna.

A Paso Doble bikaviadalt ábrázol, ahol a férfi a matador szerepét ölti magára, a nõ pedig a piros kendõét. A férfi és a nõ együtt mozog egy képzelt bika körül, miközben flamenco-elemeket és az arénabeli küzdelemre jellemzõ stilizált figurákat adnak elõ.


A tánc alapjául szolgál a "Paso Doble" (kettõs lépés), a sarok és a féltalp hangsúlyos lehelyezése valamint a ritmikus haladó lépések. Egyik jellemzõ eleme az ún. Appel, amely egy energikusan, talpon, helyben táncolt lépés, a térdek enyhe süllyesztésével. Az Appel gyakori bevezetõ lépése a különbözõ figuráknak.

A "Paso" táncos karakterét nagymértékben meghatározza a bikaviadal-motívum. A férfitõl, mint matadortól elvárják a csaknem elbizakodott büszkeséget, a merész elszántságot és eleganciát, a nõtõl az öntudatos távolságtartást, a nagyfokú hajlékonyságot és gyorsaságot - mindezt a férfinak átengedett vezetõ szerep következményeként. E tánchoz nagy figyelem, ünnepélyes méltóság, tûz és elfojtott önuralom szükséges. A lépéseket az egész izomzat megfeszítésével kell kivitelezni. Csak ez által lehet az e táncra jellemzõ rövid, gyors mozgásokat és a kontrollált pózokat létrehozni. A mindenkori súlyláb térde könnyedén hajlított.

Ma a Paso Doble a latin-amerikai versenyszámok körében a negyedik bemutatandó tánc, mely 1959 óta hivatalosan szerepel a versenyprogramban.

Zenéje: méltóságteljes, fennhéjázó, lendületes, energikus, kemény, marsszerû, világosan strukturált. A zene egy spanyol Flamenco-szerû mars, bevezetésbõl és két fõrészbõl áll pontosan rögzített csúcspontokkal, melyekhez a koreográfia igazodik. A legtöbbször játszott Paso Doble az "Espana Cani"
Zenei üteme: 2/4-es.
Tempó: tudásszint szerint 60-62 ütem/perc
Versenyen 62 ütem/perc

Jive

Ma nemzetközileg elfogadott elnevezése annak a táncnak, melynek többféle, egymással rokonságban álló afroamerikai elõdje volt. Ezekhez tartozott a harmincas évek elején a Lindy Hop, Blues és a Swing. Ezt követte a negyvenes évek sikertáncai közül a Boogie-Woogie, a Jitterburg valamint a Bebop, s az ötvenes években hozzájuk kapcsolódott a Rock & Roll. E táncformákra jellemzõ volt - s még ma is az - a táncra ösztönzõ zene, amely ritmikus hangsúlyozásával bûvöletébe vont és von fiatalt és idõset egyaránt.

A táncokat az USA-ban honos szabad színes stílusokkal fejlesztették tovább, valamint bõvítették a koreográfiákat is. Ezeket, a táncokat az amerikai katonák hozták át Európába. A táncban lévõ szabad mozgásstílus és az akrobatikus dobások a fiatalság körében gyorsan népszerûvé váltak. A háború utáni idõszak uralkodó zenei irányzata a Boogie lett, ám a bírálók egy mérsékeltebb formát kerestek, hogy a tánc ezen módját "szalonképessé" tegyék. Így az angol tánctanárok kialakították - valamivel lassabb zenét használva - az elegáns, de mégis élénk, mozgalmas Jive-ot. A tánchelyhez kötött, a lépések többnyire a Rock (ringó lépések) és a Chasse elemeibõl épülnek fel. A Jive egy szembetûnõen eleven, fiatalos, tréfás, temperamentumos, ritmusos tánc, melyben a párok lépéseikkel a zenei hangsúlyt emelik ki.

A Jive a latin-amerikai versenyek egyik legnépszerûbb tánca. A tánciskolákban és a versenyeken is fõként a fiatalokat ragadja magával. 1968-ban vették fel ötödikként a latin-amerikai táncok közé.

Zenéje: gyors, lendületes, temperamentumos, magávalragadó, gondtalan, életvidám, fiatalos.
Zenei üteme: 4/4-es.
Tempó: tudásszint szerint 40-46 ütem/perc
Versenyen 44 ütem/perc